"Jellemleírás és családi háttér...
Sötét és ijesztő. Törött és megsebzett. Olyan vagyok, mint az a kirakós játék húsz év távlatából, amit nyolc éves koromban kaptam, és mára csak páratlan, elnyűtt, szamárfüles, magányos kártyák alkotják a pakliját. Mind erre a sorsra jutunk. Mind használati tárgyak vagyunk az élet kifeszítette polcokon. Megkopunk. Csiszolódunk. Fáradunk. De ahogy minket használnak, úgy szerzünk empirikus tapasztalatot az úton. Minden érintkezés nyomot hagy. Minden sérülésből tapasztalattal gyógyulunk fel. Minden kapcsolatból magasság vagy meredély lesz végül.
Az anyám Ellis Grey. Ő az én Mount Everestem és Marianna-árkom. Igen, az az Ellis Grey. Az első igazán nagy női sebész, aki kidolgozta a Grey-módszert, aki két Harper Avery díjat is nyert munkássága során, ujja köré csavarta a sebészeti társadalmat, de aki nem állt helyt anyaként, aki világ életében csak középszerűnek tartott engem. Az anyám. dr. Ellis Grey.
Büszke vagyok rá. Emléke felidézésével mégis keserű íz önti el számat. S ugyan az eltelt idő velem is operált, s személyiségem megannyi jegye esett át változáson, van, ami konstant. Van, ami örökre én leszek. Az elhanyagolt gyerek, az elhagyott gyerek. Egy idő után már nem csak anya híján voltam, de az apám sem volt rám kíváncsi. Nem keresett. Új családja lett. Csak őt nem pótolta senki. Csak az én életembe nem lépett, ki pótolhatta volna őket.
A gyermekkor meghatározza egész életünket, s a legmélyebb sebeinket karcolja borzongó felhámunk alá. A korai szocializációban eldől, hogy alkalmas leszel-e Shakespeare antik drámájának női főszerepére, Júliára. Én eljátszottam. Nem akartam. Megannyi gyötrődő irigyet szereztem magam köré az iskolai színjátszó körben. De még sem ez a legnagyobb szégyene annak a pillanatnak. Hanem a tehetetlen tudat, hogy tehetetlenül sodródtam a forgatókönyv alatt egy idióta nő szerepében. Hiszen, ha Júlia képes volt beleszeretni a veronai férfitársadalom azon hímtagjába, ki tiltott volt számára, akkor meg is érdemelte a sorsát. A sorsát, amit választott magának. Gondolkodhatott volna. Előreláthatott volna. Felülemelkedhetett volna az emócióinak vihara hagyta káoszon, hogy felelősséget vállaljon.
Meghozzuk a magunk döntéseit, miközben haladunk a cél felé. Akkurátus szigorral koncentrálunk egy jövőképre. S közben elfelejtünk tervezni, gondolkodni. Lépünk. De átértékeljük-e, hogy a földben hagyott lenyomatával lábunknak mit pusztítunk el magunk előtt?
A szüleim tudtukon kívül tettek problémássá. Bonyolulttá. Elvették a bizalmamat. Hiányzik belőlem a hajlam az impulzivitásra. Maga vagyok a szociális kontaktusok zsákutcája, a kapcsolatok süllyesztője. Minden érzület és impresszió feszültté tesz. Felborítja a napirendemet, megfoszt objektív tudásomtól. Erőt vesz rajtam a dilettánsok hibája.
Minden türelmem, óvatosságom, megfontoltságom, titoktartási képességem, logikus gondolkodásmenetem, stratégikus attitűdöm, rendezett tudásom ellenére, ha képes is lennék rá, hogy kiváló sebész legyek, megfosztom magam a lehetőségtől, mert nem hiszek önmagamban. Nem hiszem el, hogy Meredith Grey felemelkedhet Ellis Grey piedesztáljára. Az anyám örök árnyéka vetül rám, míg csak élek.
S ebben az árnyvilágban tengődve, a realitás talaján, hol az ambivalencia tépkedi idegeimet, én, az örök kettősség, én, a fertőző abnormalitás, hol félek tőle, hogy hasonlítok anyámra, hol attól tartok, hogy semmit nem örököltem szerencsés, ünnepelt génállományából.
A káosz hozzám képest hétköznapi fogalom.
"Elötörténet, avagy múltidézés...
Kitartóan csöng a telefon. Betölti az álomház kihalt terét. Csönd van. Nyomasztó, sötét csend, mit szilánkjaira szakít hívásom. Dermesztő a hideg. Több kilométerre vagyok otthonról, tőled, Zolától. A hármas műtő közepére, a repedt csempének közepébe eresztett gyökeret két lábam. Az előbb még örültem. De már sírok. Miattad teszem. A pillanat ismétlődik. Nincs reflektáció. Süket a telefon. Sípol a fülem, mert te nem válaszolsz. Meg akartam osztani veled a hírt. Tudod? Csak ezért hívtalak. Az első gondolatom te voltál. Te. Te és a mosolyod. A szavaid. A csókod. De a megerősítés, a belém vetett hited, mint egy kóró a kietlen domboldalban, úgy szárad el. Mert nem vagy. Távolodsz. Távolodik a kép a házunkról. Álmomat elhagyva a jelenbe, a valóságba sírom magam.
Élsz.
Látlak. Másik oldaladra forduló sziluetted kirajzolódik a takaró alatt. Közelebb húzódok hozzád, s azzal a reménnyel pihegek tovább az ébrenlét és öntudatlanság határmezsgyéjén, hogy többé nem kell átélnem a rémálmot, miben elveszítelek.
Kezdőlap 
