tányéron a múltam
1. fejezet
Huszonnégy év alatt mindösszesen egyetlen pofont kaptam az anyámtól. A mait. Törékeny kézfeje azonnal borogatásra szorult az ütést követően. Nem volt benne megbánás tette nyomán. Oly gyűlölettel vegyült düh ült meg hamuszürke íriszeiben, mit nem ismertem, mit azelőtt sosem láttam. Arcom sajgott, az ő csuklója viszont használhatatlan görcsbe rándult. Szánakozva néztem, ahogy mellkasához szorítja milliókat érő sebész-kacsóit. Jobbját, mit szinte soha nem emelt rám. Sem ütésre, sem simításra. Nem miattam mosta el vérmes haragját könny, a fizikai fájdalmat viselte nehezen. Ezt hallomásból jól tudtam róla.
Már kellőképpen kijózanodtam az alkaromba döfött branülön át a véráramomba oldódó sóoldattól, így konstatálva a helyzet mélységes súlyát, nem röhögtem ki az anyámat. Megtehettem volna, hiszen végtelenül megvetettem őt, s vele együtt apámat is. A két szülői mintapéldányt, a gyermeknevelés értelmező kéziszótári definícióit, a képmutatás, a hazugság szobrait.
— Hogy nyilatkozhattál ilyet, te átkozott? Hatalmas szerencséd van, hogy ezt az apád még nem olvasta. Tudod, hányan hallották a Híradóban az idézett szavaidat? Tudod hányan olvasták? Még a legutolsó firkász is téged idéz, ha a témáról van szó! Mert szánalmas! Mert hányingerkeltő, gusztustalan! Rosszul vagyok tőled, Deján!
— Ezt már huszonnégy éve tudjuk, Anyám. Mióta megszültél. Azóta taszítasz el magadtól…
Végigvezettem rajta ócsárló tekintetem, s ha nem ő adott volna nekem életet, a lába elé köpök. A műtős védőműanyagba húzott lábikrája elé.
— Rá se kezdj erre a siránkozó szövegre! Megint ki akarsz bújni a felelősség alól. De ezt nem felejtem el neked, kisfiam. Itt lüktet a tudatomban – idegtől rángó kezével többször is halántékára bökött. – „Nem is nevezhető az emberiség ellen elkövetett véteknek az eset. Nem károsítottam meg a társadalmat. Csak egy fogyatékos volt. Annak meg már úgyis mindegy, nem?” Láttam a videót. Röhögtél, Deján! Nagyképűen, arrogáns módon! Hol van belőled a szociális érzékenység, Deján? Ha valóban ekkora érzéketlen tapló vagy, legalább annyi eszed lenne, hogy nem nyilatkozol az ügyvéd jelenléte nélkül! Hogy lehetsz az én fiam? Hogy viselkedhet valaki ilyen veszett, deviáns módon?! Ha nem fájna így a csuklóm, fiam… istenemre mondom, hogy addig ütnélek, amíg nem könyörögsz bocsánatért! Nem az enyémért, hanem a kislányéért, aki egy életre tolószékbe kényszerült, elvesztette a beszédkészségét.
— Majdnem megijesztettél.
Minden türelmét felemésztettem rátarti érdektelenségemmel. Kezét hirtelen ütésre is emelte, de mielőtt lesújthatott volna mérges tenyere háromnapos borostával fedett arcélemre, megállítottam. Nem szorítottam, soha nem bántottam volna őt, de csuklójánál fogva taszítottam egyet rajta.
— Takarodj el a szemem elöl, Sigray Deján! Hagyd el a kórházamat!
— Ne aggódj, nem kell látnod a szörnyet, amit teremtettél. Csak még az a kérdés, hogy mi a szarral menjek, ha a kocsim a szervízben rohad, mert nem vagytok hajlandóak állni a javíttatási költségét.
— Ez legyen a legkisebb bajod, kisfiam, mert innentől kezdve egy szelet kenyeret sem vehetsz el az én asztalomról! Az autódról tegyél le. Mindenedet én vettem, semmid nincs, Deján! Semmid!
Heves természet volt, így hajlamos volt meggondolatlanul szólni. Szinte biztos voltam benne, hogy majd a bocsánatomat kérni. Csak várnom kell. De hiába számoltam. Hajthatatlannak bizonyult. Tényleg akkorát hibáztam volna nyilatkozatommal?
— Hálásnak kellene lenned, hogy nem ülsz börtönben. Kifizettük az óvadékodat. Az ügyvédedet is álljuk, de ennél többet már nem kapsz otthonról, Deján. Vége van. Ezt a deviáns életmódot felfüggeszted, normális emberré fogsz fejlődni. Holnaptól pedig a saját károdon javulsz. Amíg nincs a kezedben egy orvosi diploma, nem tetted le a Hippokratészi esküt, nem gondoltad át a viselkedésedet, addig nem vagy szívesen látott személy az otthonomban vagy az irodámban.
— Marha jó vicc. Tehát most elintézted, hogy soha többé ne kelljen látnunk egymást. Még érettségim sincs! Hogy diplomázhatnék?!
— Ezt fogod kitalálni a következő években. Az emberiség hasznára kell, hogy válj, hogy ne úgy maradjon bent a neved a köztudatban, mint egy elkényeztetett, drogos kölyök, akinek se felelősségérzete, se jövője.
Még a vállamat is megrándítottam. A véleményem, s a témához fűződő érzéseim egyáltalán nem változtak. Egy percig sem rengetett meg a baleset, ahol három embert sodortam el autóval. Kellett volna? Talán megtaníthattak volna emberként létezni a szüleim az elmúlt huszonnégy évben.
— Felelősségről jut eszembe… ha valami Dóra vagy Dorka jönne a nőgyógyászatra, és rám hivatkozik, akkor legyetek olyan bűbájosok, hogy kikaparjátok. Még az baszna be jelenleg, ha lebabázna a küszöbömre valamelyik… ja és ugye most már elmehetek?
Hol volt elég?
Hol jött el a visszafordíthatatlan pont, hol már nem akart feltartóztatni, hol már nem kapaszkodott a kilincsbe maradásomat sürgetve?
Nem köszönt el, utánam se nézett. Szégyellt. Szégyellte, hogy neki csupán én jutottam.
— Akkor most munkám sincs, ugye?
Már a cigaretta lógott pökhendin szám sarkában, s kifelé tartottam az infúziós tasakot tartó gurulós állvány derekát szenvedélyesen markolva, mikor kérdésem szöget ütött fejembe. Azonnal anyámnak szegeztem a minden kétséget kizáró válasszal berendezett reflektációt.
— Ki vagy rúgva, Deján. Felvételizz árufeltöltőnek valamelyik Auchanba… még jó, hogy nem várod, hogy megdicsérjelek.
Csak megmutatkozott, a családom mely részétől örököltem örökké gunyoros kirohanásaimat. De mielőtt még összekacsinthattam volna a reménytelenségbe depresszíven elsüllyedő nővel, arcomba csapta az ajtót.
Végzett velem.
- - - - - - - -
S én is magammal.
Legalábbis szuicid módon kísérletet tettem rá még aznap este a kártyámról kimentett pénzen vett heroin segítségével. De a mennyek országa helyett - hová anyámék úgyis elsőosztályra vásároltak volna számomra a papnál jegyet -, csak egy nyamvadt vidéki közkórházba jutottam.
2. fejezet
– Karola, nyisd már ki azt a kurva ajtót!
Ütemesen kopogtattam homlokommal a panellakás ajtaján, s mikor már nem bírtam elemelni a vékony laptól fejemet, tenyeremmel is próbálkoztam. Elégedetlen morgás szakadt fel torkomból, amiért megvárakoztattak. Nem hogy a nyáltermelő mirigyeimet nem tudtam kontrollálni, de mikor végre valahára kinyílt az ajtó, testem izomzatának sem voltam ura. Magatehetetlenül csúsztam végig az ajtólapon, míg el nem értem a vízszintes anyaföldet, s el nem terültem rajta esetlenül.
– Deján, mi a fenét művelsz te itt ilyen állapotban?
Hallhatóan nem örültek nekem, így minden erőmet összegyűjtöttem, hogy átforduljak hanyattfekvésbe, s megnyerő mosolyommal kenyerezzem le az éjszaka közepén felvert nővéremet. Sosem örült nekem. De ő senkinek nem örült, akinek a nevében szerepelt a Sigray név, így nem is vettem magamra türelmetlen haragját. Megpróbáltam felé nyújtóztatni karjaimat, hátha megölel a pillanat hevében, de mielőtt még leborulhatott volna hozzám, erőtlenül visszahanyatlott két karom a lamináltpadlóra.
– Annyira hiányoztál, nővérkém!
Arcomon szétfolyt a balga vigyor.
– Ez rohadtul nem vicces. Hogy jutottál el Debrecenbe? Főleg ilyen állapotban… Deján…
Ő sem volt az a kedves fajta, de mivel ő is csak a véremből való élőlény volt különlegességtelen abnormalitásokkal, amik a Sigray-család hozományaként igen jellemzőek voltak, nem lepett meg, hogy átlépett felettem, majd papucsának orrával megrugdosta combomat.
– Anyádék nem jöttek, ugye?
– Tulajdonképpen a te anyádék is.
Állapítottam meg óvatos behízelgéssel, miközben a földön közelebb vergődtem hozzá, s átfogtam ujjaimmal meztelen bokáit. Ó nem, én innen nem akartam tágítani.
– Tudom, hogy degradál neked mindenféle érintés, de Karola! Itt kell maradnom.
– Francokat kell itt maradnod! Anyádék nem küldtek pénzt, hogy eltartsalak, nekem meg nem megy olyan jól, hogy még téged koloncként a nyakamba vegyelek. Minek nézel, Teréz anyának?
Csak egy pillanat erejéig voltam képes felemelni rá tekintetem, hogy leellenőrizzem, hogy jó lábakba kapaszkodok.
– Nem, Teréz anyának nincs „Bejárat a hátsó kapun” feliratos tangája.
– Mit mondtál?
Mennyire jó volt, hogy időközben összecsókolóztam a parkettával, s alig lehetett hallani mély dörmögésem.
– Azt, hogy anyáék kiraktak.
– Borzalmas, Dejánka – abszolút nem sajnált. Anyámra ütött. Pont azért gyűlölte őt annyira, s tartotta tőle a háromszáz kilométernyi távolságot, nehogy ez a hasonlóság bárkinek is feltűnjön, s szemére vesse. – Tehát akkor meg kell erőltetned magad, és el kell járnod dolgozni, mint egy átlagos embernek
– De Karola, hát tudjuk, hogy én nem vagyok átlagos!
– Átlagon aluli életképtelen nulla vagy, édes öcsém. Na jó, aludhatsz a cipők mellett a lábtörlőn.
– Komolyan?
Családi szeretet melegsége illatozott a levegőben.
– Rohadtul nem. Meggondoltam magam… a fürdőkádban alszol, mert azt könnyebb lesz kitakarítanod magad után, ha összehánytad. És tudd meg, hogy csak azért jöhetsz be az életembe, ami a küszöb után kezdődik, mert nem akarom, hogy a szomszédokat felkeltsd és magyarázkodnom kelljen miattad. Nekem itt nincs se agyalágyult öcsém, se luxusban grasszáló szüleim. Kelj fel, Deján. Hallottad?
Persze, hogy nem. Elaludtam, s mélyről jövő horkantásommal kellett válasz gyanánt beérnie.
- - - - - - -
Ez volt a harmadik hét, hogy megtűrt szobanövényként vegetálhattam a nővérem lakásán. Néha még egy kis maradékot is elém tett, így nem kellett az erkélyen fotoszintetizálnom az életben maradásért. Ruha hiányában az ő rózsaszín papucsa és bolyhos köntöse jutott osztályrészemül, de még ez is jobb volt, minthogy meztelenül mutatkozzak az ördögien gonosz tekintetű sátáni macskája előtt.
Sokszor nem volt jobb dolgom, minthogy azon tépelődjek, hogy vajon ez a bundás muskátli lát kevésbé szívesen, vagy a tulajdon testvérem. Egyiküknek sem hiányoztam az életéből. Zavaró tényező voltam. De mivel a szüleim nem szántak meg egyetlen bocsánatkérő SMS-sel sem, nem hívtak haza becézgetve, s szavukat megelőzően nem érkeztek tízezrek se a számlámra, hogy újra élhessem gondtalan, egzisztenciális életemet, így fájdalmasan konstatáltam, hogy még maradnom kell.
– Bocs, Guszti…. osztoznunk kell a foteleden. De ne aggódj, biztos lassan hiányozni fogok otthonról. Nem csináltam akkora gebaszt…
Egészen megnyugtatott a macska bundájának cirógatása.
- - - - - - -
– Te most tényleg arra vársz, kisöcsém, hogy felhívjanak és a bocsánatodért esdekeljenek?
Félszegen bólintottam kipillantva a kávés bögréből.
– Tulajdonképpen igen. Miért lenne olyan hihetetlen?
– Mert felőlem öt éve nem érdeklődtek, Deján. Pedig az én bűnöm csak annyi volt, hogy a saját nememhez vonzódok. Én nem tettem tönkre a családi vállalkozást a meggondolatlan kijelentésemmel. Mégse kerestek többé. Te meg… nem is értem, hogy bírtak téged ennyi ideig elviselni otthon. Csak a baj van veled. Ha rajtuk múlik, még a nyugdíjadat is ide fogja hozni a postát.
– Én már úgyse kapok nyugdíjat. Meg se élem a korhatárt.
– Az nem jelenti, hogy el se kell kezdened dolgozni.
– Pedig tiszta sor. Még most kiveszem a nyugdíjra járó éveimet. Kipihenem magam, aztán elmegyek dolgozni. Vagy nem megyek el dolgozni. Tulajdonképpen eddig is dolgoztam. Minden rohadt ellenőrt, akinek lyuk volt a lába között, megfektettem, hogy anyámék kórháza a legutolsó kitételnek is megfeleljen… hát mekkora hálátlanság ez a részükről? Teljes testbedobással dolgoztam.
Nem értékelte kaján vigyoromat, a témához való hozzáállásomat, de mivel szavakat nem talált, a tettek mezejére lépve hátulról tarkón vágott nővéri útmutatás gyanánt.
– Idióta.
Míg én a kávét törölgettem orrlyukaimból, ő komótosan megmasszírozta ujjbegyeivel orrnyergét, hogy türelmet erőltessen magára. Mégsem ordíthatott velem. Természetesen nem érdemeltem meg.
– Te sem gondolhatod komolyan, hogy ennyit akarsz elérni az életben.
– De…
– Most állítsd alapállásba a bagólesődet, Deján, én beszélek. És tedd le ezt a rohadt kávés bögrét, amit teleöntöttél vodkával. Elég volt. Nem menekülhetsz önsajnálatba, s nem várhatsz állandóan arra, hogy mások kitöröljék a fokhagymagerezdjeidet. Nem a szüleink miatt, nem miattam, hanem saját magad miatt a kezedbe kell venned az irányítást, hogy vidd valamire. Ne várj arra, hogy visszaülhetsz recskázni az igazgatói székbe. Hány évet akarsz még elcseszni az életedből? Magadon kívül keresed a hibásokat, semmiért nem vállalsz felelősséget, s semmit nem tudsz felmutatni.
– Összebeszéltetek anyával? Ő is ilyen dolgokról süketelt…
– Nőj már fel, Deján! Egy gyerek vagy, aki annyira ostoba, hogy idő előtt megöli magát! Legalább addig kezdj magaddal valamit, amíg megöröklöd az egészségügyi kócerájukat. Én már kiestem a mézes kosárból. Nem is várok részesedést belőle… de neked még van esélyed. Legyen már egy kis sütnivalód, öcsém. Nem kell ez a büszkeség, ez a dac, ez a konokság. Hibáztál. Te hibáztál, nem kenheted rájuk annak a lánynak a halálát. Legalább hozd helyre, és húzd ki élve addig, míg rád nem száll minden vagyonuk. És ha ez megtörtént, ne felejts el engem se. Már ha ezt a három hónapot kifizeted nekem, amit itt fogyasztottál, elmehetek külföldre nyaralni. Ja, és mielőtt szóhoz jutnál… holnap reggel tízkor indul az állomásról a vonatod a fővárosba. Elmész.
– De…
– Fogd be, Deján… elmész. Ha kell, a híd alá, a peronra… eleget segítettem neked az elmúlt időszakban. De ahogy a szüleinknek nem sikerült, úgy nekem se megy a talpra állításod ezzel a babusgatásos módszerrel. Meg fogod tapasztalni, hogy milyen éhezni, milyen fázni…
– Höh… erre vannak a haverok. Majd lakok náluk.
– Annyira átlátszó vagy. Sosem jöttél volna ide, ha lenne egy igaz barátod is Pesten, akinek kellesz pénz nélkül.
Őszintén?
Ez fájt. Karolának igaza volt.
Részint.
Nem kerültem a híd alá, nem lettem hajléktalan. S ugyan a szüleim lassan fél éve, hogy nem érdeklődtek felőlem, amibe még mindig nem akartam belenyugodni, hogy ez akár végleges állapottá is válhat, de tulajdonképpen feltaláltam magam. Konkrétan találtam magamnak másokat, akik eltartottak. Az egyedülálló, tehetős negyvenes éveikben járó nők igényeinek kielégítésére specializálódva hoztam létre egyéni vállalkozásomat. Volt hol laknom, finanszírozták a testedzéssel töltött óráimat a konditeremben, pénzt biztosítottak a szórakozásomra, a küllemem attraktív rendben tartására, etettek, itattak, szórakoztattak, megosztották velem az ágyukat, s tulajdonképpen csak annyit kellett tennem a teljes ellátásért cserébe, hogy elégedettre ny*ltam őket.
De valóban ez lett volna az életcélom?
Karola SMS-e volt, mi elgondolkodtatott: „Most még mélyebbre süllyedtél, mint egy koszos, rühes hajléktalan. Grat, Öcsi.”
A kényelmemen túlnőtt a vágyódás, a családom törődése és szeretete iránti hiány, ami kimozdított a komfortzónámból. Voltak rohadt nehéz napjaim, sokszor feladtam, de ugyanannyiszor neki iramodtam, hogy neki veselkedjek az életem megalapozásának. Pillérről pillérre építkeztem belsőmben, személyiségemmel szélmalomharcot vívva.
Idő kellett. Idő, hogy belekapaszkodjak a megfelelő létra alsó fokába, mi végre vezetett is valahová, s még nem marta szét az alkohol, nem butította el a felhők felett lebegő célt a drog.
S ugyan megítélni nem tudtam, hogy jó felé haladok-e, de egyre csak a családom lebegett a szemem előtt, akik éjszakáról éjszakára közelebb sétáltak hozzám legkedvesebb álmaimban.
Talán még nem volt minden veszve.
Kezdőlap 
