tányéron a múltam
1. fejezet
– Még utoljára jól megnézted?Az oldaladon ülő bizonytalan volt. Szemrehányón kritizált. Térdeit széttárva előre dőlt, cigarettát tartó kezét lomhán lelógatta, hosszan fújta az égnek szánva a dohányfüstöt. Kisvártatva pillantott rád, hátha meghátrálsz. Hátha szólsz neki tetszőt. Kaptál időt bőven, de te csak határozottan megpaskoltad a sporttáskát a kispadon kettőtök között. Egy percig sem zökkentett ki elhatározásod szerepéből. Tudtad, hogy mit akarsz. Hogy hogyan akarod, s mindezt mikor.
– Nem a kerekesszék a cél. És amúgyis. Láttam már kevesebben is. A járógipsszel már jól fognak mutatni a sortjai… – Rohadt beteg vagy, barátom. – Kurvára nem érdekel a véleményed, Patrik. Ezért a pénzért mások ember öletnek a magadfajtával. Én csak annyit kértem, hogy törd szilánkosra a bokáját. Talán szar szakemberre esett a választásom. Képtelen vagy rá. Kereshetek mást is…Vissza akartad húzni a honoráriumot a fülénél fogva, a másik reflexei azonban edzettebbek voltak. Megalázó lehetett ez egy magadfajta élsportoló számára.
– Ha azt mondtam, hogy meglesz, akkor meglesz. Nem fog többé sportolni. De velem ne szarakodj.– Helyes. Nagyon helyes. Tönkretettetek. Megöltétek egy részemet, s ellehetetlenítettétek boldogságomat. Te, kedvesem, s a férfi, akit családi barátunkként tartunk számon, az a férfi, akit a fiunk keresztapjának választottunk, a férfi, aki azóta is kedvtelve utazik Budapestre, hogy megszálljon a vendégszobánkban, s az én süteményemet fogyassza. Az a férfi, akinek a karját az én szaktudásom mentette meg a részleges amputációtól.
Még órákig bámultátok utolsó edzésemet, magatokba ittátok testem sziluettjének látványát, s hangosan szurkoltatok csapatomnak. De nekem nem szóltatok volna, hogy még most élvezzem ki a mozgást, mert többé nem lesz rá lehetőségem ily’ felszabadultan, ily’ odaadással.
Mert a siker, amit én tudhattam magaménak, a népszerűség és a közönség szeretete, ami csak nekem szólt, s amit a férjem megirigyelt tőlem, az lett igazi veszte felfelé ívelő sportkarrieremnek.
2. fejezet
– Szilvia.Rekedt baritonod fáradt volt, s végtelenül türelmetlen elegáns modorod gátjain túl. Kidörmögtél a kanapé párnái közül, durván – azon erővel, mivel szíved szerint engem ragadtál volna meg, hogy ráébressz társadalombeli pozíciómra – végigdörzsölted ujjbegyeiddel frissen borotvált arcodat, s ráhúztad szemhéjaidat parázs-pillantásodra.
– Utálom, ha így hívsz.– Lévayné…– Azt is utálom. Tudom, hogy engem akartál megpofozni, mikor képen vágtad magad. Szívesen dőltél volna oly sokszor kardodba, ha egy-egy nívós eseményre voltunk hivatalosak, s én mintha csak teljes szándékoltsággal tenném, a lehető leglehetetlenebb ruhákat öltöttem magamra, míg te bízva érett, felnőtt döntéshozatali képességemben, magamra hagytál a gardróbban.
– Én meg ezt a szart utálom rajtad! Mi ez egyáltalán? A sportújságot ingerülten hánytad arrébb, hogy bezárd köztünk a távolságot, s megrángasd a magamra öltött farmernadrágot. Előre félve reakciódnak vehemens armadájától, fogtam meg az anyagot a derekának vonalában, mintha csak félteném tőled. Magamat? Vagy csak a szakadt nadrágot?
Belecsíptél az oldalamba, mire azonnal megugrottam. Fájt.
– Mi ez?– Nem akarok szoknyába menni. Hideg van kint, Soma. Ne csináld!– Azért van tele a fehérneműs fiókod harisnyával. Ezt a farmernadrágot azonnal leveszed. Itt és most… mennyit kell még a ruhatáradra költenem, hogy ne lássalak ilyenekben? Mi? Több rajta a lyuk, mint az anyag! – Ne! Nehogy széttépd!Míg én arra ügyeltem, hogy ne tudd megbontani a zipzár két szárnyának házasságát hasfalamon, aljas módon kaptál a combom felett húzódó rojtokhoz. Egy jócskán kikoptatott farmeranyag számodra nem jelenthetett akadályt. Sikoltva hasadt fel az anyag kezed mentén.
– Fejezd be! El fogunk késni, Soma ne már! Kérlek… had menjek nadrágban!Mire végeztél, elanyátlanodva, végtelenül megalázva álltam a nappalink közepén, kezemben az alsóneműm és a nadrág textíliájának egy használhatatlan cafatjával, lábaim napcsókolta felhámján megannyi vöröslő karmolással. Dulakodásunk szenvedélyes billogját hagytad rajtam.
Győztél, Soma.
– Hányszor kell elmondanom, hogy nem jelenthetsz meg mellettem ilyen szakadtan? – Ez divatos volt. Tűsarkút akartam felvenni hozzá…– Szilvia!– Csak Sziszi! Direkt csinálod?!Hiába szorítottál sarokba. Veszett mód törtem előre, neki estem a mellkasodnak, majd arcodig másztak fel ujjaim, s egymás után többször is felpofoztalak volna, ha nem sújtasz le rám visszakézből erődet fitogtatva.
– Befejezted? Alig láttam át arcomba hullott kócomon, miközben lendületből a falig toltál. Hangosan nyekkentem, amint a szilárd felület felfogta testem elenyésző, törékeny súlyát. Az ijedelem nem csak bennem gyújtotta fel a vészjelző messzire érő fényeit. Megrökönyödtél.
Sosem ütöttél meg azelőtt.
–Te szemétláda…– Sziszi… a fenébe, nem akartam. Tudod, hogy nem akartam. – Dehogynem! Megütöttél!– Szisz… ne haragudj, kicsim… hé… véletlen volt. Ideges voltam… Sziszi..Ellenkezésemet, szabadulási kísérletemet letörve szorítottál magadhoz. Nem hagytál menni, azt hitted, hogy többé nem jönnék vissza, ha most engedsz vágyaimnak.
– Véletlen volt… csak ideges vagyok a tévés interjú miatt én is. Francba. Azt akartam, hogy minden jó legyen… Sziszi… jó képet kell mutatnunk magunkról. Benne leszel az újságokban. Ez már nem Amerika… itt most fogunk bemutatkozni. Itt még alig ismernek minket… mutassunk jó képet magunkról. Könyörgöm… segíts nekem, Sziszi. Szeretlek… tudod, hogy mennyire szeretlek.Ha nem sejtettem volna ragaszkodásodból, esdeklő bűntudat-teljes bocsánatkérésedből, akkor néhány perc múlva bebizonyítottad fizikailag, hogy mennyire szeretsz. Hosszan nyögtem a falhoz szorulva, ahogy szeretted.
De valami már nem volt rendben.
Többé nem.
3. fejezet
Te, a legédesebb férfi szereplője az életemnek ültél az anyósülésen. Hamisíthatatlan anyai szeretettel pillantottam feléd, ha a forgalomban közlekedők nem kötötték le figyelmemet. Sosem vetted észre, hogy mennyire szerettelek. A táblagépbe mélyedtél, s mivel a kiváló grafikájú stratégiai játék magába szippantott, még válaszolni is csak időszakosan voltál hajlandó számomra, s az sem zavart, ha az apád frizuráját imitáló, zselézett tincseid közé túrtam. Máskor a kezemre ütöttél, vagy távolabb húzódtál, de most még ezzel sem fárasztottad magad. Megtörted kitartásom, mivel kedvedet kerestem a beszélgetésben.
– Venci, mi volt ma az óvodában, hm? Édesem…
A pirosnál behúztam a kéziféket. Megelégeltem szótlanságod. Te pedig ennek pepitáját, hiszen már korábban is rám szóltál, hogy nincs kedved beszélgetni velem. Unalmas voltam neked. Gyenge volt jelenlétem, nem ütötte meg az ingerszintedet. Talán tiszteletben kellett volna tartanom konok kis döntésedet, de akkor hagynom kellett volna, hogy egy olyan világban nőj fel, hol nem létezik a szeretet menti emberi szocializáció.
– Vencel… Lévay Vencel, hallasz engem? Hahó, nyuszó…
Megráztad a fejed, s még magasabbra állítottad a játék irritatív zenéjét. Elnyomott engem. Ügyes. Nagyon rafinált.
A táblagép állt közénk, amit az apádtól kaptál, s aminek meglétével már egy éve sem értettem egyet.
– Na jó, add ezt ide… elég volt ebből.
– Nem-nem, játszok!
Visszarántottad, de a dühben nyert erőm ellen semmit sem tehettél. A táblagép szilánkosra tört, ahogy összecsókolózott az aszfalttal. A visszapillantó tükörből elégedetten gusztálhattam, ahogy megannyi kocsi hajt rajta végig. Többé nem állhatott közénk egy hűtlen képernyő, s annak színes szereplői.
– Úristen….
– Bizony, Venci… úristen. Ennyi volt.
Kikerekedett szemekkel, eltátott szájjal néztél rám, amiért tönkretettem a játékodat, kedvenc időtöltésedet. Muszáj voltalak innentől kezdve gyakrabban ellenőrizni magam mellett, hiszen a hisztériádat olyan éktelen ordítás kísérte, hogy féltem, hogy néha már levegőt sem kapsz rendesen.
Órákig tartott dacos kísérleted, hogy visszaszerezd a játékszert. Otthon megfenyegettél, hogy felhívod apádat, s beárulsz neki. Megtetted, de a kilencszáz kilométer távolságra lévő Lévay Soma nem volt rám túl nagy hatással. Ezt persze egyedül a három országhatár biztosította, máskülönben talán nem nyúlok egyedi nevelési módszerekhez, s nem próbálkozok egyénre szabott ideáim megvalósításával. Az apád mindig ragaszkodott hozzád, a nevelésedhez. De megijesztettetek. Téged nem akartalak elveszíteni, ahogy vele történt.
Este tízig sikítottál, s vergődtél a nappali szőnyegén. Körbepárnáztalak. Nem tehettél kárt magadban. Mindenáron vissza akartad kapni a táblagépet. Egy idő után átjöttek a szomszédok is, akik önzetlenül felajánlották, hogy rám hívják a gyámügyeseket, ha nem hallgattatlak el. De rád még sokáig nem hatott semmi és senki. Már éjfél lehetett, mikor elfáradtál, s engedtél nekem. Mellettem aludtál, a hajamat csavargattad, s álomba szipogtad magad. Huszonnégy órára volt szükséged, hogy ismét észrevedd a való világot magad körül, s élvezd annak színeit, kockáit és vonalait.
A másnapot esőfelhők árnyékolták be. A vizet dézsából öntötték, így nem lelkesedtél az ötletért, hogy kimenjünk.
– Hova mész, anya?
A küszöbig utánam tipegtél, de mint aki fél a további úttól, úgy kapaszkodtál hintázva az ajtófélfába.
– Kimegyek.
– Saras leszel és esőszagú.
Fintorogva követte figyelemmel, ahogy felhúzom magamra a fekete gumicsizmát.
– Majd utána megfürdök. Nem vagyok cukorból, nem fogok elolvadni. Ne aggódj. Inkább gyere te is. Már kikészítettem a csizmádat.
– Nem. Csupa kosz leszek.
– Az egy jó dolog, Venci... gyere velem, a kishajóidat is vízre rakjuk. Ugrálunk a tócsában, sarazunk… és nagyon jó lesz ígérem. Utána anya főz neked kakaót, és megnézzük a kedvenc mesédet. Mit szólsz?
– De nem fog fájni?
– Sosem akarnám, hogy fájjon neked bármi, kicsim.
Homlokodat csókkal pecsételtem meg örömömben, majd mielőtt meggondolhattad volna magad, beöltöztettelek az eső ellen védő szerelésedbe. Már nem gondoltál a világító képernyőre, már nem sírtad vissza a gombokat, az öldöklő katonákat. A nap végén hevesen kívántad, hogy holnap is essen, hogy holnap is disznóként dagonyázzunk a nagymama hátsó udvarában.
A mi titkunk volt, a mi saját menedékünk az a néhány hónap az évben, mikor az apád külföldön tartózkodott, s nekünk nem kellett gátat szabnunk zabolázatlan játékosságunknak. Ha addig azt hittem, hogy te nem szeretsz rosszalkodni, nem szeretsz sikongva rohangálni, vagy nem élvezed kézzel-lábbal enni az ebédet, akkor félreismertelek. Ha addig a pontig azt hittem, hogy több van benned az apádból, mint belőlem, akkor tévedtem. Végre felfedeztem benned magamból egy keveset. Azt a genetikailag beléd kódolt életigenlést, azt a végtelen kíváncsiságot, azt az édes, harsány szenvedélyt, amit csak tőlem örökölhettél.
4. fejezet
Mind hazajárunk. Emlékezni, a múltból szomjunk oltására valót meríteni, reszketni, sírni, kontrollálatlanul nevetni. Átlépünk egykori gyerekszobánk küszöbén, s az évek elteltével kívánjuk a jót, s rosszat, mi egykor idekötött minket. Mi még ma is azzá tesz, kik vagyunk.
Az erkélyre sasszézunk, hol csak a kézfejünkre fonódott muszlim függöny tart már meg a jelenben. Menekülünk az aktuális mámorból afelé az édes gondtalanság felé, mit a szüleink biztonságot nyújtó karja, s az iskola felelőtlen világa jelentett számunkra akkoriban. Itt és most, nyitott szemmel járva egy percig hisszük az időutazás csodáját. Mintha mi sem változott volna. Talán csak néhány perc kell, hogy megelevenedjenek kedvenc szereplőink, s megérkezzen a blúzom alá sikló két kéz, a lábamhoz dörgölődő szőrpamacs.
Az ébredés gyors és kíméletlen, a hiány felismerése gyilkos.
Nem von bizsergésbe az egykori szerető nyakam érzékeny felhámjára mért csókja, s nem rezzenek össze a macskakarmok óvatos, puhatolódzó mélységétől sem. Az anyám érkezik, aki szavaival facsarja ki erejét a fülem membránján hegedülő kedves dalnak.
– Soma miért nem jött?
– Ennyire hiányolod őt, anya?
– Szó sincs róla. Egyszerűen furcsállom, hogy este fél nyolckor te és Venci egy bőrönddel jelentetek meg a kapuban, s közben megállás nélkül csörög a telefonod az ő nevével a képernyőn. Most is.
S valóban. Kíméletlenül elutasítottam a bejövő hívást.
– Vencinek vége az óvodának, most egy hétig maradna nálatok. Neki is jót fog tenni a kertváros, és nekem is az a pár szabad óra két műszak között.
– Te nem maradsz, kicsim?
Bárcsak ne lett volna oly nagyon árulkodó az anyámra emelt vágyódó mosolyom. Pillantásom sokat mondón mesélt, s magyarázta árulkodó ajkam botlását.
– Dolgozok, anya. De talán majd a jövő héten, ha szabadságon leszek, eljövünk Somával mi is.
– Az se baj, ha csak te jössz, édesem. Ne érts félre… Somát eleget látom a tévében.
Gyengén felnevetett, de rám nem ragaszthatta át jókedvét.
– Meg aztán olyan furcsa vagy, ha őt is magaddal hozod. Sziszikém, ugye nem az van, amire gondolok?
– Erre könnyebb lenne válaszolnom, ha elmondanád, hogy mire gondolsz.
– Hát hogy bánt téged. Hogy megbántott. Bármivel, vagy bárhogyan… mert akkor el kellene válnotok, nehogy Vencelre is kihatással legyen a kettőtök kapcsolata. És ha elváltatok, akkor hozzámehetnél Ákoskához. Képzeld, a mi nap összefutottam vele a boltban, és hát ő még mindig szingli. Így mondjátok, ugye? Hogy szingli…
– Anya, lassíts egy kicsit. Nem fogok hozzámenni Ákoshoz. Az szinte teljességgel kizárt.
– Pedig ő mesélte, hogy még mindig sokat gondol rád.
Ó persze, a zuhany alatt egész hosszan és kétségbeejtően perverz pozitúrákban.
– Gondoltam rá, hogy beadom a válókeresetet. Már ügyvédet is találtam. S új lakást is néztem.
– Nocsak, nem is én gondolkozok annyira előre. Egyébként hagyjuk is Ákoskát, Bastien anyukájával együtt voltunk a piacon képzeld el.
– Csodálatos, anya. De sokkal jobb lenne, ha Soma anyjának a meghívását fogadnátok el, s elmennétek hozzájuk Keszthelyre látogatóba. Remélem Bastien édesanyját nem untattad velem.
– Nem untattam, hát ő kérdezgetett!
– Jó, akkor itt zárjuk le ezt a beszélgetést. Nekem sikerült tovább lépnem, sokkal jobb lenne, ha ti is így tennétek, és nem kellene mindig azt hallgatnom, hogy mi lehetett volna, ha. Mi lehetett volna, ha Bastienhez megyek feleségül, ha neki szülők gyereket, ha most az ő nevén futok. Teljesen mindegy. Túlléptünk. Bastiennek is családja van.
– Igen, édes egy kislánya van. Etus képet is mutatott róla.
– Anya, ne járjatok össze Bastien édesanyjával. Ne tervezgessétek azt, aminek nincs jövője, s ne éljétek bele magatokat valamiféle radikális változásba. Sosem lesz már közöm Bastienhez. Férjem van.
– Persze, kicsim… és még tíz szeretőd.
Mindentudón bólogatott, miközben kajla vigyorral mérte fel arcom állapotát. Paradicsom vörösre dühödtem mellette.
– Somának is van!
– Ez egész biztos. De ezt inkább azért mondom, mert jobb lenne, ha neked is csak egy lenne. Egy olyan, akivel tervezhetsz is.
– Nem akarok egyetlen szeretőmmel se tervezni, anya. Egy se éri meg…
– Bastien megérné…
– Bastien házas és kint szopogatja a büdösebbnél büdösebb sajtokat. A nyálas képe ott virít a buszok oldalán, s megannyi tinédzser lánytól zsebel be szerelmes leveleket. Emellett te mondtad, hogy felesége van, gyereke. Nem teszek tönkre házasságokat, főleg nem utazok Párizsba heti egy pásztoróráért, ami talán már nem is lenne olyan élvezetes most, mint régen. Talán megcsal az emlékezetem. Talán már nem úgy teljesít az ágyban… már csak egy francia nőnek elég a teljesítménye. Igen, Bastien már harminc… harminc-sok éves. Bele se menjünk. Csak feldühítesz ezzel a lehetetlen Bastien témával. Sajnálom, hogy elcsesztem, s nem jöhettek nyáron Provance-ba szőlőt kötözni! A fenébe is… Amúgyis indulnom kell, mert még három SMS Somától, és elindul a rendőrségre… vigyázz Vencelre. Majd hívlak. Szia.
– De hát…
Hangosan csapódott mögöttem az ajtó, s amilyen hirtelen érkeztem, úgy is hagytam magam mögött az emlékektől zajos házat. Anyám már hiába rohant a kapuig, hogy onnan kiabáljon kabrióm után. A fülembe csapó szél mindent összekuszált.
– De hát Bastien itthon van.
Alig kapott levegőt a sietségtől, de így is elkésett.
Titka maradt, mit oly szívesen megosztott volna velem.
Kezdőlap 
